A magyar megyerendszer kialakulása és a patrimonális állam

A magyar patrimonális állam, fogalma és jellemzői

   István – a Koppány, Ajtony és Gyula fölött aratott győzelme révén- a Kárpát-medence tényleges urává vált. A hatalomszilárdító harcok idején szétzúzta a rivális törzsi államok kiépült gépezetét, s lerombolta a vérségi szerződés eszméjét, helyébe állítva a tisztán területi szerződést. Államszervezése során hadi vállalkozásokkal megszerezte az ország területének nagyobbik részét, s elismertette királyságát az ország előkelőivel. Ezzel megteremtette a döntő lépést a korai feudális állmodell, a patrimonális monarchia kiépítése felé.

   A patrimonális állam fogalmának megteremtője: von Haller német történész. Lényege: az a fejedelmi hatalom, mely „magánjogi természetű és az állam földje felett való tulajdonon alapszik.

   A patrimonális államban a királyi hatalom alapja a király által birtokolt magángazdaság és földbirtokmennyiség, az uralkodó ezáltal rendelkezik elegendő mások fölött hatalmat biztosító fegyveres és gazdasági erővel. A király közjogi hatalmának materiális alapja patrimoniuma, azaz örökölt magángazdasága: földbirtoka és a földesúri hatósága alá tartozó népek összessége. Az állammal e korban egyértelmű királyság (regnum) fogalmában a király közhatalmán kívül a patrimonium gyökerező földesúri magánhatalom is bennfoglaltatik. A felségjogok és a király földesúri jogai, az államháztartás és a királyi magángazdaság az állami hadsereg és a király magánhadserege szinte elválaszthatatlanul egybeforrva jelentkeznek.

   A királyi földbirtokon nyugvó állami hatalom primitív államüzemként működött, amely az uralkodó magánbirtokaként szerveződött. A király úgy viselkedik az államban, mint saját birtokainak földesura. Saját magánbirtokainak méretei jogosították fel s adtak lehetőséget arra, hogy az ország egész népével földesúrként bánjon. A király a hatalmat személyesen gyakoroltra, vagy személyes hívei közreműködésével. Az országot saját birtokaként tekintette, még a kezdeti hatalommegosztási formák, mint a királyi hercegség, vagy az ifjabb királyság is a patrimonális eszméből következtek. A király egyedüli törvényhozó, a legfőbb bíró és kormányzó, ennélfogva a patrimonális elv alapján ruházza át hatáskörét és bízza meg törvénykezéssel, kormányzati teendők ellátásával magánjogi alárendelt híveit. Az ország közigazgatási beosztása is igazodott a király magángazdaságának kiterjesztéséhez. A királyi vármegyerendszer és az udvarrendszer világosan tükrözi a berendezkedés magánjogi alapjait. A király a közfeladatokat magánbirtokára támaszkodva, magánjogi eszközökkel, magángazdasága jövedelméből, hozzá magánjogi kapcsolatokkal kötődő személyes segítségével volt kénytelen megoldani.

   Az egyház rendkívüli szerepet vállalt az európai államok politikai közösségének kialakításában. Az új államok építőivé avatta az írástudó, jogban jártas klerikusokat. Annak fejében, hogy a papság állami funkciókat is ellátott, a világi hatalom is igényt tartott az egyház ügyeinek meghatározására. A világi uralkodó egyben az egyház fejének is tartotta magát. Ezt a rendszert teokratikus királyságnak neveztek, s ebben a rendszerben az uralkodó szakrális személyiség, a klérus tagja, quasi sacerdos, mint egy pap. Az uralkodókat megszentelt olajjal kenték fel, s ezt a szertartást az egyház a 12. századig a szentségek közé sorolta. Az uralkodó a hatalmát Istentől kapta, az ő kegyéből (Dei gratia) kormányozta a rábízott népet: pl. Szent István is ilyen király volt. Ez a felfogás Szent Istvánnak és utódainak nagy helyet biztosított a társadalom szerkezetésben, mert nem volt szükség sem a pápa, sem a császár valamiféle különleges engedélyére vagy meghatalmazására. Az invesztitúraharcig- regnum et sacerdotium (király és papság) szoros összefonódásának idején, a királyt még guasi sacerdosnak és vicaricus Deinek tekintettél- a közfelfogás szerint maga a királyi méltóság jogosította fel az uralkodót a térítésre és az egyházszervezésre. A király az egyházi hatalom társtulajdonosa a püspökökkel egyetértően szervezi és kormányozza az egyházat. A pápai jóváhagyást még nem tartották szükséges jogi követelménynek, legfeljebb dísznek. A király tehát a koronával együtt szerezte meg a jogot, hogy egyházmegyéket, apátságokat alapítson, főpapokat nevezzen ki, egyházi törvényeket hozzon és kiváltságokat osztogasson.

   A Szent István-i keresztény államszervezés egyik döntő különbsége a nyugat- európai modellhez képest a kizárólagosságra törekvés. Magyarországon az összes egyéb világi birtok egybefüggő teljes területe is kisebb volt, mint az uralkodóé egyedül. Ezzel a birtokösszpontosítással ugyanis évszázadokra szilárd alapot teremtett utódainak a kormányzáshoz. Szent István ezáltal nem egyszerűen a leghatalmasabb és relatíve legerősebb lett, hanem mindenkit legyőzni képes hatalom birtokosa. Keresztény államalapítónk idején a nyugati hűbéri szisztémát nem vették át teljes egészében. Így például a magyar államban a tisztségek nem jártak javadalmazással, az kizárólag az ispáni pozíciónak volt eleme, amely azonban nem volt örökölhető. A hűség nem az adománybirtokhoz, hanem a királyi kísérethez, az abban való részvételhez kötődött. Az uralkodó réteg tagjai nem ugrásra kész ellenfelek, hanem az uralkodó által felemelt, általa létrehozott, kiváltságos csoport tagjai, akiket személyes hűség fűz az államfőhöz.  Hiányzott a szerződéses meghatározás, a szolgáltatások egyensúlya, a kölcsönös hűség mozzanata, a szolgáltban állók különleges szabadsága és megbecsülése. Ez nem hűbériség. Nem volt MO.n hűbéri alkotmány a királyság első évszázadaiban. A hűbériséget nem lehetett egyik napról a másikra bevezetni. Épp ez adja a másság jellemzőit.

   A királyi kíséret tagjai a király személyesen kiválasztott hű emberei, tanácsadói, részben tisztségviselők (comesek, országos méltóságok), részben alkalmi feladatteljesítők. A kíséret feladata volt az uralkodó ellátása, a kormányzati tevékenység segítése, sőt az államirányítás, közigazgatás központi funkcióit is teljesítette a természetes igazságszolgáltatási tevékenység mellett.

   A királyi tanács ekkor még nem érdemi szerv, feladata csupán a tanácsadás. A tanácskozások a királyt nem kötelezték semmire. A tanácstagság egyetlen kritériuma az uralkodó megítélése, nem pedig az illető politikai súlya. Itt a királynak bizalmasokra és egyedi ügyekben eljáró végrehajtókra volt szüksége. A tanács tehát nem hatalmi tényező.

  A királyi kíséretben feladatot ellátó tisztségviselők részben országosak voltak, mint a nádorispán, országbíró, vajda, horvát bán. Az udvari tisztségviselők ellátó-szolgáltató jellegű feladatokat láttak el: főlovász, asztalnokmester, pohárnokmester, hírnökök ispánja. A király kísérete tehát az állam egyetlen és kizárólagos központja, maga a központi államgépezet. Székvárosa nem volt, a királyi udvartartás az év folyamán beutazta az ország egy részét, ahol egymástól egynapi járóföldekre található udvarhelyeken látták el a kíséret tagjait. Az udvarhely az udvarnok, vagyis az udvarispán alá tartozó szolganépek gazdálkodási területének centruma.

   A patrimonális királyság helyi szerveiként az ispánok működtek. Vár- és az ispáni hálózat a megyerendszer kialakulása előtt jött létre. Elsősorban katonai-biztonsági megfontolásból, majd ezt követően kiegészülő feladatkörrel: adóztatás, közigazgatás, igazságszolgáltatás). Kettévált tehát a katonai funkciót teljesítő várispánság és az egyéb feladatokat is ellátó megyésispánság.  Maga a megye azonban ebben a korszakban még nem növelte a comes tekintélyét. Az ispánok kötődtek a királyi famíliához, mint vármegyéjükhöz. Vagyis nem a föld volt a kötődés fő eleme, hanem a személyesség.

   Az egyház értelemszerűen döntő szerepet vitt az államélet alakításában s az államszervezésben. A politikusok, az írástudók, a jogismerők az egyháziak köréből kerültek ki. Az egyház nem kiharcolta jogait, hanem az országot egyszerűen saját ügyének tekintette. Természetesnek vette, hogy Szent István dekrétumaiban szinte az egyházi rend definíciója foglaltatik benne, ami nyílván a nyugaton már elért pozíció meghonosítása volt.

   A patrimonális állam felbomlásának oka a hatalom földbirtoknagyságára alapozott fölfogások elenyészése. A föld megszerzése a magyar táradalomban is céllá vált, még akkor is, ha a tartományúri törekvéseket erősen korlátozta az Árpádok kiterjedt tradicionális tekintélye s pozíciók megrendíthetetlensége. A tisztázatlan öröklési rend következtében állandósult trónharcok azonban a hűségkínálók malmára hajtotta a vizet. Megkezdték a királyi birtokok eladományozását. A király a korai feudális államhatalom egyedüli megtestesítője, a kormányzás egyedüli gyakorlója. Mivel a kormányzatának nem akadtak állandóságot biztosító eszközei, kétségtelenül nagy szerep jutott az uralkodói kvalitásoknak, a karizmatikus vonásoknak, melyek a késői Árpádokat kevésbé jellemezte. A bomlás már Kálmán idején megkezdődött, kénytelen volt felülvizsgálni a felesleges adományokat, sőt kemény összeütközése támadt a birtokvisszavételek kapcsán az egyházzal.

   Az államhatalom alapját képező királyi szerkezet felbomlása a patrimonális uralom alól húzta ki a talajt. A király egyre kevésbé viselkedhetett földesúr módjára, egyre több kompromisszumra kényszerült, egyre nagyobb szükség volt támogatókra és szövetségre. Rászorult egyfajta állampénztár kialakítására, mely nem volt azonos a magánkincstárral. Az adományozások folyamata nem állt meg a királyi magánbirtokok határain: a szükséghelyzetben megkettőződött a királyi vármegye eladományozása. A bárók törekvései a serviensek fölötti hatalom megszerzésért éles harcba torkollottak---Aranybulla: személyes szabadás, az adómentesség, az öröklési szabadság, a királyi bíróság alá tartozás fogalmai. A birtokok eladományozása miatt a királyi hatalom csökkenésével járt együtt.

   Az előző 3 tényezővel fordított arányban növekedett a főurak hatalma. Egyre nagyobb mértékben avatkozott be a bárói rend a politikai-kormányzati döntésekbe, a királyi tanács jellege is megváltozott. A király belső tanácsadóinak szervéből az ország nagyurainak hatalmi centrumává vált. A királyi udvaron kívül kisebb hatalmi centrumok épültek ki. Ezek a tartományúri központok mindinkább ellensúlyozták a királyi hatalmat.

   Megváltozott természetesen a királyi kísérethez, a királyhoz fűződő személyes hűségi viszony. A hűség egyre inkább a feudumhoz és egyre kevésbé a királyi udvarhoz kötődött. Kibontakozott az adományrendszer, s ezzel párhuzamosan természetesen a hazai hűbériség állásai is kiépültek. Beszűkültek az uralkodói bevételi források. A trónharcok, a gyakori külföldi hadjáratok, az európaiságot kifejező és hangsúlyozó udvari pompa leginkább megkövetelte volna. Állandósult a pénzrontás, a rendkívüli adók kivonása, a regálejövedelmek bérbeadása.

   VII. Gergely reformjai által fémjelzett új államfelfogás, melynek központi tétele volt az uralkodói hatalom szekularizációja. A világi hatalom elvesztette szakrális vonásait, racionálisabbá vált. Ez nagyban hozzájárult az Árpádok egyház által szentesített, misztikus dinasztikus tradícióját felváltó választási királyság elfogadásához.