|
Nógrád megye régmúltját vallatva a valaha itt élt eleink mindennapi életérõl képet adó régészeti leletek között a történelem legrégibb lapjait a Parassapusztán és Hont környékén felszínre került õskori emlékek idézik.
A pilinyi várhegyrõl és a Salgótarján melletti Pécskõ hegyrõl elõkerült igen gazdag késõ rézkori leletek alapján a megye elsõ benépesítõinek a rézkor embereit tartjuk.
A régészek a "megye történetének elsõ virágkoraként" a késõ bronzkort tartják számon: ekkor -különösen i.e. 1300-1900 táján- rendkívül sok kisebb-nagyobb település keletkezett Nógrádban, melyek közt legjelentõsebbek Zagyvapálfalva, Benczúrfalván a Majorhegy, Pilinyben a Várhegy és a Borsós, ahol több ezer urnasírra becsülhetõ temetõt tártak fel még a múltszázadban; de ugyanitt kell megemlíteni a Nagybátonyban az ötvenes évek elején feltárt 977 síros urnatemetõt és annak gazdag leletanyagát.
A legjelentõsebb és legnagyobb bronzkori településnek a kisterenyei Hársas (vagy Aranyhegy) számítható, ahol a múlt század elején régészeti kutatást végzõ Kubinyi Ferenc szinte az utolsó pillanatban menthette meg az értékes leletek maradékait a vasárnap délutánonként csapatostul a Hárshegy oldalán aranyat keresõ asszonyok és gyerekek elõl.
Mátraszele község már a korai vaskor második felére emlékeztet, A Kárpát-medencébe érkezõ új népre a szkítákra (ebbõl a községbõl került elõ a hazai szkíta mûvészet egyik legszebb alkotása), Mátraszõlõs 63 sírból álló temetõje pedig a valaha itt élt kelták életének rekonstruálására ad módot.
A IV. század végén megjelentek a germán törzsek (szécsényi leletek), majd õket a 570 körül bevándorolt avarok váltják fel, akik csaknam 250 évig tartózkodtak megyénk területén. Az õ emléküket is idézi a 69 sírt tartalmazó sziráki temetõ.
A honfoglaló magyarság idejébõl származó sírleletek azt bizonyítják, hogy a megye nagy kiterjedésû szállásterülete volt õseinknek - Pilinyben, Szalmatercsen, Sóshartyánban, stb. találtak rá az eleink életérõl valló leletekre.
A honfoglaló szláv lakosság közé telepedtek le, ez a letelepedés még a XI. század elején is tartott, s valószínûleg ekkor keletkeztek azok a helységek, amelyek a törzsek nevét viselik. (Karancskeszi, Nógrádmegyer, Salgótarján, Diósjenõ, Stb.)
A megye területének keleti fele a gazdag nemzetségfõk és utódaik -a Kacsics-, Zách-, Szolnok-nemzetségek- birtokába került, még a nyugati rész, a fejedelmi törzs szállásterületéhez tartozott, azaz a késõbbiekben királyi birtok lett (mint pl.Nógrád vára).
A XII-XIII. században azután a nemzetségek és az egyházak birtokai a királyiak rovására egyre gyarapodtak, s ezeken épültek a fõurak várai.
A nógrádi várak nagy része a török háború alatt és után pusztult el, ami érthetõ, hiszen mint végváraknak sok-sok ostromot kellett kiálniuk. A többit a Rákóczi-szabadságharcot leverõ Habsburg-önkény semmisítette meg.
"A várak omladékai szomorúan emlékeztetnek bennünket azon szerencsétlen idõkre, amelyekben vitéz eleink vérüket öntötték Hazájokért, Királlyokért, és kedves maradékaik békességes megmaradásáért" -írja 1826-ban a megye elsõ monográfusa Mocsáry Antal, miután négykötetes mûvében a "Nemes Nógrád Vármegye esmertetésében" sorra veszi a már erõsen romos várakat.
Valamennyi nógrádi várnak megvan a maga izgalmas története és az szervesen illeszkedik abba az emberi vérrel-verejtékkel írott folyamatba, amit magyar történelemnek neveznek.
Gyarmat, Szanda, Buják, Hasznos-Ágasvár és Óvár, Ecseg, Fehérkõ (Sámsonháza) krónikája külön-külön is köteteket töltene meg, nem is szólva a megye legnagyobb, leghíresebb erõsségeirõl. (Nógrád megye napjainkban tíz mûemlékileg védett várromot tudhat magáénak.)
A Vác felõl Nógrád megyéhez érkezõ látogató elé Nógrád vára tûnik elõsször. Ez a legrégibb, nevében bolgár -szláv eredetet õrzõ -Novigrad = Újvár- erõdítmény a megyében fekvõ királyi birtokok központja volt. Ispánját 1108-ban említi az elsõ adat,1199-ben II.Endre Boleszló váci püspöknek adományozta, és a vár az egész középkorban a püspökség birtokába tartozott.
Anonymusnál is olvashattunk róla, ki õsi krónikájában a következõket írja: "Ugyanabban az idõben Árpád vezér, mikor látta, hogy vitézei jóvoltából ilyen nagy dicsõségre és bátorságos állapotra tett szert, tanácsot tartván, sok katonát hadba küldött, hogy Gömör és Nógrád várának népét meghódítsák neki..."
A Mátyást megelõzõ idõkben nagyobb építkezés egyik emléke az 1438-ból származó vörösmárvány Báthory-címer, a magyarországi reneszánsz egyik legszebb emléke...A vár 1544-ben került elõsször török kezére, ugyanezen évben villám csapott a lõportoronyba, amelynek nyomán szinte az egész erõdítmény felrobbant - újjáépítésére már nem is tettek kisérletet.
Nógrádtól a megye belseje felé haladván a régmúltat kedvelõ idegen kis kitérõvel Drégely vára felé veheti az irányt, amelynek neve Szondi György emlékétõl -a magyar irodalom nagy költõinek, Arany János, Czuczor Gergely jóvoltából- elválaszthatatlan. E ma már romokban is alig látható erõsséget 1274-ben említik elõsször az oklevelek: inkább csak várkastély volt, semmint jól megerõsített, nagy ostromoknak ellenállni bíró vár.
Nem csoda hát, hogy Szondi György 1552-ben úgy készült 150 fõnyi seregével a védelemre, hogy biztos volt önmaga és bátor emberei halálában.
Így is történt. A várat már nem építette újjá a török, csupán egy palánkvárat húzott föl a község temploma körül.
Drégely ormai felõl keletnek haladva tûnik elénk Nógrád három kiemelt mûemléki együttesének egyike: Szécsény. Szécsénynek, a megye egyik legrégibb oppidumi kiváltságait 1334-ben rögzítették oklevélben, ekkor engedélyezték a vár építését is (bár annak elsõ említése csak 1461-bõl származik).
A török idõk alatt nagy hírû és bátor kapitánya volt a várnak Losonczy István (a késõbbi temesvári hõs), aki 1544-ben sikeresen visszaverte a Szécsény ellen indított elsõ nagy török ostromot. Távozása után a következõ támadás (1552-ben) már a vár elestét jelentette, s az egészen 1593-ig török kézen volt.
|
|
A XVII. század végén, amikor pestisjárvány pusztította a települést, Disznóssy Ferenc várkapitány a várat leromboltatta, a várost csaknam porrá égette, s katonáival együtt elhagyta dicstelen vitézségének színhelyét.
A szécsényi vár ezután már csak romjaiban maradt meg, s mára csupán néhány várfalmaradvány, egy kerek bástya és egy szögletes torony -az un. észek-nyugati bástya- õrzi emlékét (ez utóbbi a XVIII. században épített egykori Forgách-kastély mellett látható).
1332 óta állt itt és tûri az idõk hányattatásait a ferences kolostor és templom, amely még ma is a megye egyik legszebb történelmi mûemléke. Gótikus sekrestyéje, és a templom renoválása során 1976-ban elõkerült ülõfülkéje kivételes helyet biztosít neki a magyar mûemlékek sorában.
A gyönyörûen helyreállított barokk kastélyban ma történeti múzeum kapott helyett, s kiállításain a megye régmúlt eseményeivel ismerkedhetnek meg a látogatók.
Szécsénybõl rövid út Hollókõ, a népviseletérõl, szép építésû házairól is híres község. A ma már szinte élõ múzeumnak számító falu mellett emelkedõ hegyen áll a romjaiban is lenyûgözõ, hatalmas vár. Ezt is (mint a megye várainak nagyrészét) a híres Kacsics-nemzetség építette a tatárjárás után. Legnevesebb birtokosa az a Szécsényi Tamás volt, aki páratlan pályafutása során a XVI. század elején dúsgazdag oligarchiaként Nógrád megye legjelentõsebb várait mondhatta magáénak.
A török korból származtatott egyik legnevezetesebb esemény, hogy itt szolgált Kapitán György, a neves magyar vitéz, aki 1550-ben Buják vára alatt vívott meg Hubiár szandai agával (ennek a párviadalnak emlékét õrzi a kor vándorpoétájának, Tinódi Lantos Sebestyénnek históriás éneke is.)
A vár megsínylette a török-magyar ostromokat, s végsõ romlását I. Lipót 1701-bõl származó rendelete okozta, melyben parancsul adták a magyar végvárak lerombolását.
Salgó nem messze esik a megyeszékhelytõl: meredek hegy csúcsán csupaszodó romos fala õrzi az egykori szép vár emlékét.
A XIII. században épült várat 1341-ben említik elõsször Castrum Salgov néven, a huszita Giskrától Mátyás király foglalta vissza 1460-ban. Ali pasa 1552-es hadjárata után néhány évvel elfoglalták Salgót is. A török idõk után komolyabb hadászati jelentõsége már nem volt. Az 1845-ben itt járt Petõfi Sándor így írt róla útinaplójában: "Talán nem volt Magyarországban vár, mely oly közeli szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó. Sokáig ültem romjainak legfelsõ csúcsán: tekintetem mérföldeken, lelkem századokon túl barangolt."
Valószínû, hogy e költõi elmerengés ihletésére született meg Petõfi Salgó címû elbeszélõ verse, amelyben egy XIV. századi véres tragédia eseményeit idézi fel nagy romantikus erõvel.
Nem messze Salgótól (gyalogszerrel is csak félóra járásnyira) emelkedik Somoskõ vára: 1310-tõl tanúskodnak az oklevelek meglétérõl.
A Csák Mátéhoz pártolt birtokosaitól vette el Károly Róbert és adományozta Szécsényi Tamásnak. Itt élt az 1560-as években Losonczy István özvegye, Anna nevû lányával. (az õ kedvéért és szíve megnyeréséért járt ide sokszor a magyar nyelvû költészet egyik megteremtõje,a végvári vitéz és költõ: Balassi Bálint, aki annyi sok szép versben zengte végek dicséretét.)
Somoskõ csak rövid idõre -1576-tól 1593-ig- volt török kézen. A vár azután már csak pusztult, de még így romjaiban is nagyon tetszetõs. A vár mögött csodálatos látványt nyújtó bazaltömlés mutatkozik, amelynek "orgonasípjai" Közép-Európa kivételesen szép képzõdményei.
Ám Nógrád megye múltjáról nemcsak ezek a romokban megmaradt erõsségek vallanak. A megye történelmének drámai vagy éppen dicsõséges eseményeit megõrizték az egykori krónikák is. Ezekbõl tudjuk például, hogy a magyar történelem legnagyobb népi megmozdulásából a megye sem maradt ki: elõsször Verebélyi János mátraverebélyi birtokos udvarházát dúlták fel a fegyvert fogott parasztok, majd az összegyûlt kisebb paraszti had 1514. június 10-e körül Pásztónál csapott össze a négy megyébõl verbuválódott nemesi sereggel, és a véres csatában vereséget szenvedett.
A krónikaíró az 1562-ben Szécsény falainál lezajlott csatát "Nógrádi Mohács"-ként jegyezte le. Ekkor próbálta meg Balassa János, a bányavárosok fõkapitánya visszaszerezni a várat a töröktõl; csaknem tízezer fõnyi hadát azonban szinte teljesen megsemmisítette a török.
Ennél sokkal örvendetesebb és nagyszerûbb esemény helyszíne volt 150 évvel késõbb Szécsény, amikor 1705. szeptember 7.-én II. Rákóczi Ferenc és kisérete érkezett meg az országgyûlés megtartására. A hagyomány szerint állítólag a templomban, a ma is Rákóczi-szobaként emlegetett sekrestyében lett volna a fejedelem szállása.
Szeptember 12.-én a Borjúpáston, a kastély alatti réten kezdõdött a rendek gyûlése, amely Rákóczit 17.-én megválasztotta "az Haza szabadságáért öszveszövetkezett Magyarok Vezérlõ-Fejedelmének."
Ennek az országgyûlésnek a jelentõségét a történész így foglalja össze: "A szécsényi konföderáció tartalmában és formájában több minden eddigi konföderációnál, amellyel a korábbi magyar történelemben találkozunk: fõurak, vármegyék, mezõvárosok, harcoló jobbágykatonák, királyi városok és hajdú helységek szövetségét fejezi ki..."
Ugyancsak a megyében Romhányban volt a szabadságharc utolsó csatája 1710. január 22.-én. Az ütközetet, amelyben több mint négyszáz magyar katona vesztette életét, ma a község szélén egy szép emlékoszlop idézi fel.
A megyében levõ mûemlékek száma meghaladja a háromszázat; közülük ötven kiemelt (un.elsõ osztályú) mûemlék, még a többi mûemlékjellegû város- ill. faluképi anyag.
Az összállománynak közel kétharmada volt világi, a fennmaradó egyharmad egyházi objektum. Idegenforgalmi szempontból is nagy vonzerõt jelent a mohorai várkastély, a horpácsi Mikszáth-kúria, a berceli, kisterenyei, nõtincsi, nógrád-megyeri kastély, a mátraverebélyi, tereskei, nógrádsápi, szécsényi, nádújfalui templom.
Figyelemre méltó, hogy falukutatások során az elmúlt évtizedben sorozatosan kerültek elõ értékes középkori falfreskók és freskótöredékek (nevezetesen a nógrádsápi, a tereskei, mátraszõllõsi és maconkai templomokban.)
A múlt szót kér mindennapi életünkben, s Nógrád megye éberen õrködik, hogy a nemes tegnapjait példázó emlékek jelent s jövõt gazdagító mementóként állhassanak köz hasznára.
|
