A szókészlet összefoglalása

Szókészlet



Bárczi Géza így foglalja össze a szókészlet nyújtotta tapasztalatait: A magyar nyelv életrajza

"A szókincs óvatos vallatóra fogásából határozottan egy gyűjtögető, vadászó, halászó, gyalogos nomád nép képe kerekedik ki, mely a vadság felső fokán állt. Némi állattenyésztésig csak az ugor korszak vége felé jutott el. A finnugorok az élelmiszert főleg zsákmányolásból szerezték, ez adta ruházatuk legfontosabb anyagát a bőr-t, és eszközeik élét, a csontot, azaz ősi finnugor szóval a tetem-et. Így a vadászatra mutat az íj, az ideg ('íjhúr'), a nyíl, a ló, a les, (bár ez utóbbi etimológiáját újabban kétségbe vonták), a tegez, a kés meg az eb, tehát a lesben guggoló, felajzott íjat tartó erdei gyalogos vadász képe jelenik meg előttünk. Nem csoda, hogy számos vadnak a neve ősi, így hölgy ('hermelin'), menyét, pegyvet, nyuszt, róka, nyúl, hód, fajd, fogoly, daru, varjú, hattyú, lúd. Kétségtelenül ismerték a farkast, a szarvast meg a medvét is, azonban ezek ősi neve nem maradt fenn, nyilván mert megnevezésük, tulajdonképpeni nevük kiejtése vallásos tilalom alatt állt: tabu volt. A közeli rokon nyelvekben is körülírással emlegetik a farkastrénszarvast harapó állat-nak, meg a medvét erdei öreg-nek, rétiöreg-nek [...], érthető tehát, hogy a magyarban is ezeknek az állatoknak csak körülírásos neve marad meg: farkas, szarvas (ti. állat). A medvének meg még ilyen körülírásos neve sem élte túl az előidőket, hanem szláv jövevényszó szorította ki, a szláv eredetű medveszó különben szintén körülírás: 'mézevő' a jelentése. [...]

Másik fő foglalkozásuk a halászat volt, erre mutatnak a háló, para 'hálóúsztató fa', fal 'vesszőfonadék' (mellyel a halak útját elrekesztették), vejsze, hajó, hal, meny, tathal, keszeg, őn és talán a horog. De a zsákmányolás kezdetlegesebb módja, a gyűjtögetés is gazdagította étrendjüket. Ennek emlékét őrzik ilyen szavak, mint méh, méz, köles, meggy, eper, rügy, gyökér. Az ugor kor vége felé már némi állattenyésztésük is volt, mint a lótartásra vonatkozó szókincs tanúsítja, de lovasharcokról az osztják meg vogul hősi énekek nem tudnak.

Harcra ugyanazok a fegyverek szolgáltak, mint vadászatra. Védő fegyvereknek (pajzs, vért) az emlékét nem őrzi a nyelv, ilyeneket alkalmasint nem használtak.

Életmódjuk a gyalogos nomád nép egyszerű, kemény élete volt. A ház és a lak kezdetleges menedéket nyújtott, s valószínűleg gyakran csak nyírfahéjjal, esetleg bőrrel borított sátorféle, alkalmi tanya lehetett [...]. Egyetlen bútoruk az ágy, azaz egy nyaláb fű, s néhány, földre terített bőr.

Ételeiket megfőzték, vagy megsütötték, edényük is volt: a fazék, levesételt is ettek, valamint kölest, ezt megtörték, és a kenyér tanúsága szerint kását készítettek belőle.

Ruházatukról azt tudjuk, hogy volt ujja és keble, továbbá, hogy öv, szíj, szalag tartotta össze. [...]

A rokonságnevek gazdagságából kitetszik, hogy családi életük fejlett volt. [...] Társadalmi szervezetük talán ősibb fokon alkalmi csoportosulás volt, később, így az ugor korszakbannagycsaládban élhettek, ennek neve a had vagy a szer lehetett, a szókincs azonban erre világos útbaigazítást nem ad. A hadszó egyébként arra mutat, hogy - ha valóban a nagycsaládot jelentette - ez utóbbi egyszersmind harci egység volt.

Számolni feltétlenül tudtak, erre mutatnak olvasniigénk, mely ősi fokon csak 'számol' jelentésű, valamint számneveink. Eredetileg a hatos számrendszert használták, számneveink hatig eredeti tőszavak. Ám a tízes számrendszer még finnugor korban kiépült, bár a magyar tíz később jövevényszó, de két finnugor szót is ismerünk a fogalomra: az egyik a harminc (valamint a nyolc, kilenc) szóban rejlik, a másik a -ven, -van a negyven, ötven, hatvan stb.-ben (ez talán szintén igen ősi, finnugor koriasszír jövevényszó). Ősi szó a húsz is. És hogy elég nagy számokkal is tudtak számolni, arra mutat a száz, amely még a finnugor egység korában honosodott meg az alapnyelvben mint jövevényszó. [...]

Arról, hogy ősi vallásuk a sámánizmus volt, tanúskodik révül igénk [...], valamint a valószínűleg ennek a családjába tartozó részegszó is.

Bár a szókészlet tanúsága a legfontosabb forrás a finnugorságősi műveltségénekkihüvelyezésére, meg kell jegyeznünk, hogy korántsem az egyetlen. A régészet, az összehasonlító néprajz, a vallástörténet, a gazdaságtörténet, a társadalmak fejlődésének szabályos ritmusa szintén szolgáltat részint közvetlen adalékokat, részint igen becses analógiákat. Ezek a források azonban támogatják, illetőleg kiegészítik azt a képet, melyet a nyelv maga tár elénk."