Nádasdy Ádám:  Miért változik a nyelv?

A szókincs változása nem igazi nyelvi változás

A szókincs változása a laikus megfigyelő számára minden más változásnál feltűnőbb: napjainkban például mindenki észreveszi, hogy áradnak be a magyarba a francia és olasz szavak, mint camembert, croissant, baguette, apartman, coupé (egyfajta autó), limuzin, rozé; illetve mozzarella, pizza, pizzéria, sztráda, tiramisu, sztracsatella, kapucsínó, maffia, maffiózó stb., de ugyanígy sorolhatnánk angol vagy német szavakat is. Az ilyen szókincsi változások az élet változásait tükrözik, s ezért igen érdekesek a kultúrtörténész, a szociológus, a pedagógus számára. A nyelvész azonban nem tud róluk mit mondani azon túl, hogy lajstromba veszi őket. A szókincs változásai ugyanis nem foglalhatók szabályba, mert itt egyedi tételek változnak, nem kategóriák: nem mondhatjuk ki, hogy a mai magyarban a puha, büdös sajtokat francia szóval kell megnevezni, hiszen a pálpusztai meg a kvargli nem francia szó. A szókincs nem rendszer, hanem adathalmaz, vagyis lexikális információ. (Maga a "lexikális" kifejezés is éppen innen származik, minthogy a lexikon görögül "szókincset" jelent.) Nincs nyelvtani jelentősége, hogy valamely szó öröklött-e vagy jövevény, pl. a hétfő, kedd, szerda, csütörtök sorból az első kettő öröklött finnugor anyag (hét+fő, ill. ketted), a második kettő átvétel a szlávból (lásd például szerb srijeda, eetvrtak), mégis egyformán kezeli őket a magyar nyelv. A szavak jelentése, eredete tehát a nyelvi rendszer szempontjából nem osztályozó tényező, a szabályok nem ilyen alapon vonatkoznak rájuk, és nem ilyen alapon változnak. Nem képzelhető el olyan változás, hogy - mondjuk - minden táplálkozást jelentő ige egy szótaggal rövidebb lesz; vagy hogy a szláv eredetű szavakat mostantól kötelező az ige elé tenni.

Nézzünk néhány példát arra, hogy mennyire nincs új dolgok és új szavak között rendszerszerű összefüggés.

Új dolgok - új szavak?

A táblázat négy kockájából ideálisan csak a két vastagon bekeretezett típusnak szabadna léteznie: a holló (azaz "régi dolog - régi szó") típusnak és a templom (azaz "új dolog - új szó") típusnak. A holló típusról nincs mit mondani: ezek a fogalmak (holló, siet, fekete, föld) régen ismertek, az őket kifejező szavak ugyancsak régiek. A templom típus - mint céloztunk rá - kultúrtörténetileg érdekes, mert a templom, kenguru, ráklikkel, kroaszan egy-egy új dolog neveként jelent meg. Ez látszólag azt mutatja: új dolgok megjelenésével a beszédközösség azok nevét is átveszi, tehát új dolog - új szó.

Csakhogy ez nincs így, mert a másik két kockában pont az ellenkezőjét látjuk. Van olyan, hogy új dologra régi szót használ a nyelv, ilyen a kocsi típus, azaz a régi szót metaforikusan kiterjesztik az új dologra (lásd még levél, fű, tárcsáz). A legkülönösebb a negyedik, a sógor típus, ahol semmi új dolog nincsen, hiszen a sógor, szadista, probléma, parázik (= "szorong") fogalmak, jelenségek azelőtt is léteztek, mielőtt ezeket a szavakat használni kezdték - az új szavak megjelenését itt nem lehet új dolog megjelenésével indokolni. De még az ártatlannak tűnő "régi-régi" (holló) típusban is ott ólálkodik a metaforikus kiterjesztés lehetősége: fekete "egy adag kávé"; föld "az elektromos kábel harmadik drótja" - ezek már alighanem a kocsi típusba illenének.

A szókincs a nyelvi rendszerhez képest olyan, mint egy erőgéphez képest a periféria. Az erőgép lehet gőzgép, szélmalom vagy atomreaktor (ezek volnának a különböző nyelvi rendszerek: a magyar, a francia, a cigány), a periféria pedig az, hogy mire használjuk, például hogy vizet szivattyúzunk vagy mozdonyt hajtunk vele (ezek volnának a közvetített tartalmak, hogy például keresztény avagy buddhista kultúrát, feudális avagy modern társadalmat írunk le). A gőzgép ugyanaz marad, akárhogy cserélgetjük a perifériát. Bár izgalmas, ugyanígy másodlagos manapság az internetes és az sms-nyelvhasználat: szinte csak írásban jelentkezik, és főleg a szókincset, helyesírást érinti - a nyelvtant, a nyelvi rendszert nem. Az új technikák szem előtt vannak, ezért kisszámú nyelvi újításaik feltűnőek, mint a messziről látszó templomtorony, ezért hajlamosak vagyunk őket túlbecsülni. Az ember hajlamos ilyeneket mondani: "Mióta újraaranyozták a templomtornyot, ez nem ugyanaz a falu!" Ez a megfigyelő lélektana szempontjából érthető, de ha a faluban az emberek ugyanabból élnek, ugyanolyan vallásúak, ugyanaz a polgármester, akkor ez ugyanaz a falu, hiába csillog a templomtorony.

 A nyelvi változás: a nyelvi rendszer, a nyelvtan változása

Megállapítottuk, hogy a szókincs változása, bár érdekes és jellemző egy nép sorsára, nem rendszerszerű és ezért nem nyelvi változás. Azt is kimondtuk, hogy az írás - már amelyik nyelvben egyáltalán van ilyen - változik ugyan, és többnyire rendszerszerűen, de lényegéből adódóan a nyelvhez képest másodlagos, annak mesterséges árnyképe csupán. Melyek hát a valóban nyelvi elemek, amelyeknek változása igazi nyelvi változás?

Minden nyelv rendszere három alkotórészből, mondhatnám három fejezetből áll: ezek a mondattan, az alaktan és a hangtan. Ezek mindegyike igen lassan változik (szemben a szókinccsel, mely gyorsan is tud változni!). A változás lassússágát jól mutatja, hogy a 800 évvel ezelőtti Halotti Beszéd többé-kevésbé ma is érthető.

A mondattani változásra a magyarban jó példa a névelő megjelenése (15. sz.): mint láttuk, a 13. században még nincs névelő (Paradicsumut), ma már kötelezően: a Paradicsomot. A névelő nagyfokú bonyolódást jelentett a nyelvi rendszerben, miatta egy egész fejezettel bővült a nyelvtan, hiszen többféle névelő van, és használatukat finom alszabályok szabályozzák. Tekintsük például a következő két mondatot:

Névelős finomságok:
(1) Az apja állítólag miniszter.  
(2) Az apja állítólag egy miniszter.

A két mondat mást jelent, más feltételezések állnak mögötte. Az (1)-ben ismerjük az apját, kedves idős úr, szokott ide járni, csak nem tudjuk, mi a foglalkozása; egyesek azt suttogják, hogy miniszter. "Mi az apja?" - erre a kérdésre felel a mondat. A (2)-ben nem ismerjük az apját, titok fedi a kilétét, bár rebesgetik, hogy valamelyik miniszter az. "Ki az apja?" - erre a kérdésre felel a mondat.

 A nyelvi változás lehetséges okai I: Egyszerűsödés? Bonyolódás?

Sokan azt hiszik, a nyelv az idők folyamán egyszerűsödik, vagyis a nyelvi változások egyszerűbb alakzatokat hoznak létre. (Sőt, van olyan laikus vélekedés is, hogy a nyelv "szegényedik".) Egyszerű dedukcióval belátható, hogy ez a nézet téves, mert azt kell hozzá feltételezni, hogy a nyelv eredetileg roppant bonyolultan indult, ha sokszáz-sokezer év alatt állandóan egyszerűsödött. Erre semmi nem utal.

 Ha mármost konkrét példákat nézünk, azt látjuk hogy sok ponton csakugyan egyszerűsödik a nyelv, mert kategóriák, szabályok tűnnek el. Például a magyarban:

- a láték/látál/láta múltidő kihalt, ma csak egy múltidő van: láttam/láttál/látott
- az ly hang kihalt, mindenütt j van helyette
- az ny-hasonulási szabály kihalt, mindenütt ny-et ejtünk.

 Más változások viszont nyilvánvaló bonyolódást hoznak. Például a magyarban:

- a névelő megjelenése: Láttam várat - Láttam a várat.
- az "ormány-nyúlás", mely tőváltakozást okoz, pl. sorok, de sórban, vagyis ugyanaz a szó (sor) most már kétféle alakban jelenik meg;
- a melléknévi igenevek hosszabb többesszáma (láthatóak, letölthetőek), mert más többesszámuk lesz, mint a többi szófajnak.

 Az esetek nagy részében azonban egyáltalán nem egyértelmű, hogy mi számít egyszerűsödésnek és mi bonyolódásnak. Tekintsük a következő példát.

Az eszem/eszek szembenállás:

A régi rendszerben (és ma is az irodalmi nyelvben) a "rendes" igéknek kétféle alakja van: vágok/vágom, míg az ikes igéknek ehelyett csak egy: eszem. Az új, a fesztelen nyelvhasználatban tapasztalható elrendezésben már az enni igének is kétféle alakja van: eszek egy almát, eszem az almát. Ez nyilván bonyolódás, mert az eddigi egy alak (eszem) helyett kettőt használunk (eszek/eszem). Szám os igének ezáltal az eddiginél több alakja lett. Ám az ellenkezőjével is érvelhetünk: a rendszer szintjén egyszerűsödés történt, mert most minden igének egyöntetűen van alanyi és tárgyas alakja egyes szám első személyben is, tehát a rendszer egységesebb, áramvonalasabb, azaz egyszerűbb lett.

Hasonlóképp kétarcú a toromba/toronyba változás. Egyfelől egyszerűsödés, mert egy szabállyal kevesebb van a nyelvben, az ny ma már mindig ny marad. Másfelől éppen a hasonulás (a toromba) volt egyfajta kiejtési egyszerűsödés, mely biztosította, hogy az egymás mellett álló hangok hasonlóak legyenek, ne kelljen kétféle szájállással ejteni őket. Ehelyett most a bonyolultabb - mert hasonulatlan - "nyb", "nyv", "nyk" hangcsoportokat kell képeznünk.

Az egyszerűsödés/bonyolódás értelmezésében tehát nehézségeink vannak. De ha sok esetben meg is tudjuk mondani, melyikkel állunk szemben, az nyilvánvaló, hogy hosszú távon a két tendencia kiegyenlíti egymást. A nyelvek se nem egyszerűsödnek, se nem bonyolódnak. A mai magyar összességében se nem egyszerűbb, se nem bonyolultabb, mint az ómagyar

A nyelvi változás lehetséges okai : Társadalmi igény? A gondolkodás változása?

A tudományos igényű nyelvvizsgálat a 20. század elején kezdte hangoztatni, hogy a nyelvi rendszer - bármelyik nyelvé - annyira önkényes, annyira a belső szabályai szabályozzák, hogy komolyan nem lehet összefüggést keresni a nyelv és az őt használó társadalom között. A csehben, finnben ma sincs névelő, de ez nem tükröz semmit, nem mondhatjuk, hogy a cseh vagy a finn társadalom ne jutott volna arra szintre, hogy a határozottságot el tudja gondolni. A magyar és a török egyik legjellemzőbb vonása, hogy nincsenek nemek, de hiba volna azt mondani, hogy ezekben a kultúrákban kevésbé fontos a férfi/nő megkülönböztetés. Az angolban nincs tegezés/magázás, de ettől nem mondhatjuk, hogy Anglia vagy Amerika demokratikusabb ország volna, mint pl. Németország. A nyelv szerkezetében beálló változásokat sem tekinthetjük a társadalmi változások tükrének vagy termékének. A magyar nyelvben a kereszténység felvétele után az egyik legfontosabb változás a magánhangzók nyíltabbá válása volt (pukul, pokol, -tuc, -tok). A két dolog között bajos volna összefüggést keresni.

Jegyezzük meg ismét, hogy a szókincset természetesen érintik a társadalom, a civilizáció, a gondolkodásmód, a vallás változásai, de arról már elmondtuk, hogy nyelvészeti értelemben periférikus.

Tudomásul kell vennünk, hogy a nyelv (értsd: a nyelvtan, a rendszer) nem tükröz semmit. Önkényes kód, melynek nem kell homológnak (= hasonló alakzatúnak) lennie az általa továbbított üzenetekkel. Így változása sem tükröz semmilyen változást.

 Érzelmi viszony a nyelv változásához

A nyelv az emberi élet egyik legfontosabb tényezője. Érthető hát, ha a nyelv iránt sok laikus érdeklődik, ha véleménye van róla, ha érzelmileg viszonyul hozzá. Ám ettől a nyelv még az marad, ami, és a féltő jóindulat nem elég ahhoz, hogy valaki értelmes állításokat tegyen a nyelvről. Sok szempontból hasonló a nyelv a szexualitáshoz: ennek elsajátítására, használatára is erős ösztön hajtja az embert, a legprimitívebb társadalmakban is, hiszen egyik nélkül sincs emberi élet. Az is hasonló bennük, hogy a közösség ősidők óta szabályozni, korlátozni, nyesegetni igyekszik mindkettőt, és a társadalom színterén mind a nyelvhasználat, mind a nemiség a természetes ösztönök Szküllája és a társadalmi korlátok Kharübdisze között lavíroz. De ahogyan a szexológus vagy genetikus nem foglalkozik a nemi erkölccsel, nem tudja, mi a szép és mi a csúnya, mert a tudomány ilyen kategóriákkal nem dolgozik, úgy a nyelvész sem tudja értelmezni, miért volna a Maga nem lássa helytelenebb (vagy pláne csúnyább), mint a Maga nem látja, hiszen mindkettőt magyar anyanyelvűek szabályszerűen használják. Megítélésük puszta konvenció, ami fordítva is alakulhatott volna.

A laikusok, ideértve a művelt közönséget is, gyakran emlegetnek "nyelvromlást". A "nyelvromlás" fogalma tudománytalan badarság, mert nyíltan vagy burkoltan azt sugallja, hogy bizonyos nyelvi változások "rosszak" (mások meg talán "jók"?). De milyen alapon lehet őket annak minősíteni? A névelő megjelenése a magyarban jó volt vagy rossz? A láthatóak típusú többesszám elterjedése jó vagy rossz? Miért volna rossz az "ormány-nyúlás"? Talán mert hosszú magánhangzókat hoz létre? De miért volna rosszabb egy hosszú magánhangzó egy rövidnél? Vagy azért kifogásolhatnánk ezt a szabályt, mert bonyolítja a nyelvet? Ez sem lehet baj, hiszen más pontokon meg egyszerűsödik a nyelv (lásd ly kihalása). A nyelvész számára mindez olyan, mint a csillagász számára a horoszkópkészítés: az is a csillagokkal foglalkozik, de emberi értékeket, jót és rosszat tulajdonít nekik, tehát kívül esik a tudomány területén.

Ennél egyébként tisztább és logikusabb az az álláspont, amely kivétel nélkül minden nyelvi változást károsnak és rombolónak minősít, és azt kívánja, hogy a nyelv ne változzék. Eszerint az "ormány-nyúlás" meg a láthatók–láthatóak meg a többi változás egyszerűen azért rossz, mert a nyelv más lesz, mint eddig. Csakhogy a nyelv működésének egyik állandó és kiküszöbölhetetlen jellemzője a változás. Nem ismerünk olyan nyelvet, mely ne változna szüntelenül - pontosabban csak a holt nyelvek ilyenek

 KAPCSOLAT:

http://www.mindentudas.hu/nadasdy/20031117nadasdy1.html?pIdx=14